Nem akartam erről írni, mert nem szeretem, ha valakinek a halálából „hírt” csinálnak, másrészt túlságosan elszomorít a dolog. De most mégis írok Marco Simoncelliről, megemlékezésképpen róla. Ez az életvidám, kedves fiú, tehetséges motorversenyző az október 23-ai futamon életét veszítette verseny közben.
A balesetről röviden annyit, hogy megcsúszott egy kanyarban, de nem adta fel, mindent megpróbált, hogy a motoron maradjon, ami előtte sokszor sikerült is neki. Most viszont nagyon szerencsétlen módon pont arra száguldott két másik motor (az egyiken pont Valentino Rossi ült, Marco honfitársa és jó barátja is egyben), elütötték, és ennyi... Talán ha nem próbálta volna mindenáron menteni a helyzetet, és a motoron maradni, pár bukfenc után felállt volna a pálya szélén. De semmi értelme „ha”-król beszélni.
„Sose add fel” – ennek a szellemében versenyzett, és így veszítette el az életét. De talán ez különbözteti meg a középszerű versenyzőket az igazán profiktól. Viszont akkor is szörnyű tudomásul venni, hogy akármennyire is szeretné akármilyen sok ember, ezt nem lehet visszacsinálni, nem lehet őt visszahozni. Nem fogom belinkelni a balesetről készült videót, mert szörnyű látni. Helyette inkább egy videóüzenet, amit a verseny előtt küldött a rajongóinak. Itt is látszik, mennyire kedves, természetes, laza srác volt.
Ami még hihetetlen számomra az egészben, az a családjának és a barátnőjének a tartása, az ereje a történtek után. A velük készült interjúban mosolyogva beszéltek róla, de nem azzal az erőltetett műmosollyal. Ahogy mondták, mindannyian tudják, hogy úgy halt meg, hogy azt csinálta, amit szeretett. És nem sírnak, mert Marco biztos nem szeretné őket szomorúnak látni. Szülővárosa, Coriano lakói ismerték és szerették, mert ő olyan volt, mint „egy közülük”. Mindenki elmondása szerint mindig természetes, közvetlen maradt, „nem szállt el a feje” a sikerektől.
A motorozásért (sajnos szó szerint) élt-halt. Ez volt a szenvedélye, a hobbija, egyszer azt mondta, hogy „meglio cinque minuti in moto che una vita sprecata”, azaz: „jobb öt perc a motoron, mint egy elvesztegetett élet.” Talán ez is vígasz a hozzátartozóinak: a 24 éve alatt azt csinálta, amit igazán szeretett, ami boldoggá tette: motorozott. Édesanyja ezt mondta: „Ha az ember nem csinálja azt az életében, amit igazán szeret, egy nap meg fogja bánni. Marco megbánni biztos nem fog semmit.”
A temetésén a kedvenc száma szólt, Vasco Rossitól a Siamo solo noi, szóljon itt is, neki!
RIPOSA IN PACE, SIC!
